#37. - Attól tartok, elkéstél

Heyy! 
Halihó mindenki! Itt is van a harminchetedik rész, amit imádtam írni, szerintem jó lett, és nagyon remélem, hogy nektek is tetszeni fog!☺ Ezen kívül három rész van még hátra a blogból, utána pedig búcsúzom, de nem örökre, mert már tervezgetem az új történetem, ezúttal Liammel a főszerepben!☺ Nem rizsázok tovább, jó olvasást!(:xx.♥

Patricia P.

Harry Styles

Négy és fél hónap elteltével…

2013. augusztus 11.

Lolával a gyönyörű, napos, meleg Los Angelesből New Yorkba tartunk. Első szabadnapom, az egész napot át kéne aludnom egy kényelmes ágyban, és nem utazni. Megint. Újra. Még mindig. De ez a nőszemély, aki borzasztó jó barátommá vált azóta, mióta neki mentem az utcán, nem hagy békén. És valahol legbelül hálás is vagyok neki ezért. Mert rábeszélt, hogy menjek el Alexához New Yorkba. Álljak az ajtajába, kopogtassak, csengessek, dübögjek, vagy akár törjem rá az ajtót, neki tök mindegy, csak mondjam meg, hogy szeretem. És már nem érdekel, hogy mekkora hibát követek el ezzel, vagy akár mással. Mert emberből vagyok, és szabad hibáznom!

Vagyis, leginkább Lola zengi ezt napok, hetek, hónapok óta. Én pedig bólogatok, és erősen koncentrálok, kényszerítem magam, hogy így érezzek, és így cselekedjek, ahogy ő mondja. És őszintén, tényleg hálás vagyok neki ezért. Reménnyel tölt el, kiirtja a negatív gondolataim nagy részét, és akár mikor agyaláson fog, nem hagyja, hogy folytassam. A nem hagyja, pedig azt jelenti, hogy vagy énekel – szegényt, Isten nem áldotta meg olyan jó hanggal, mint engem –, vagy fejre áll, sikítozik, rángat, a hajamat húzza, vagy csak szimplán elkezdünk normálisan beszélgetni. Az utóbbi, igen ritka eset.

Szóval Alexához tartunk mindketten. Illetve én tartok Alexához, ő pedig egy rokonához. Neki mindenütt, de tényleg mindenütt él rokona. Én pedig nem kicsit izgulok. Jól van, oké. Be vagyok tojva. Nagyon sok ideje nem láttam már Alexát, csupán képeket közösségiken. Annyit tudok róla, amennyit Niallből kihúztam nagy nehezen. Még most sem szeret róla beszélni nekem, pedig nem tudja, hogy mennyire megnyugszom, mikor azt hallom, hogy jól van, és vidám. És annak is tényleg, örülök, mikor Niall irulva –pirulva bevallja, hogy egyre jobb a kapcsolata vele, sőt.

És ha Lola tudna a gondolataimban olvasni, már réges –régen fejbe csapott volna, jó erősen.

- Harrryy! Komolyan, nem írnál ki valamit már valahova? Mondjuk twitterre? Kezdenek az agyamra menni! Nekem nem hiszik, hogy nem is vagyunk együtt – pattan mellém Lola a fehér iPhone –jával a kezében.

- Zavar, hogy azt hiszik, hogy egy tökéletesség a pasid? Ejnye!

- Hogyne, meg a nénikédet! Tökéletesség? – vonja fel a szemöldökét. – Inkább csak írj ki valamit, kösz.

- Ezt most azért mondod, mert nem tudsz belém kötni, tehát egy rossz dolgot sem tudsz mondani rólam, vagyis, tényleg tökéletes vagyok – vigyorgok elégedetten, de persze ez csak színjáték, szeretem húzni az agyát.

- Még, hogy nem tudok beléd kötni? Kezdjük például azzal, hogy baromi nagy egód van, és kurva nagy a pofád – mondja mérgesen, és már feláll, hogy minél távolabb kerüljön tőlem, de elkapom a lábát, gyakorlatilag feltekeredek rá, és visszarántom az ölembe. – Engedj el, mert nem én akarok az lenni, aki majd a földbe tiporja a hatalmas nagy önbizalmad! – fújtat idegesen, én pedig nevetni kezdek. Ilyenkor a világon a legédesebb.

- Egyszerűen, imádom, mikor mérges vagy! – kacagok, ő pedig felvisít és püfölni kezdd, ott, ahol ér. Ettől persze még jobban nevetnem kell, pedig nem kicsit fájnak ütései, ám ezt a világon soha be nem vallanám. – Jól van, jó. Elég lesz! – üvöltöm nevetve, mire leáll. A haja szerteszéjjel áll, ő pedig fogja, és a szájával felfúj egy tincset, ami nem repül tovább két másodpercnél. Kezével visszasimítja a szálakat, majd nagy kék szemeivel vizslatni kezdd.

- Mi az? – kérdezi.

- Semmi, mi lenne? – kérdezek vissza.

- Parázol?

- Még jó, hogy!

- Nem kell. Vedd lazán. Vagyis azért annyira ne. De érted.

- Egyáltalán nem tudom lazán venni – mondom komolyan, mire röhögni kezd. – Ezen nincs semmi nevetni való!

- Jó, én saját magamon röhögök – fekszik el a fehér bőrkanapén vihogva, mire én is elvigyorodom.

- Igazad van, elég nevetséges, hogy saját magadon ennyire tudsz röhögni.

- Na, jól van – hagyja abba és hirtelen felül. Lábait kihúzza az ölemből, így törökülésben van. – Minden rendben lesz! Ígérem neked, Harry.

- Oké – suttogom és halvány elmosolyodom, majd bólintok. Igaza van! Minden rendben lesz.

Leszállásunk, és a reptér elhagyása roppant egyszerű művelet volt. Senki sem tudta, hogy idekészülünk, egyedül anyu, Gemms és apa. Ők pedig nem kürtölték széjjel, tehát nem vártak ránk. Niall Londonban tartózkodott a többi sráccal, dalokat írtak az új albumra, noha a legtöbbjük már megvolt. És bár, mi azt hittük, teljesen észrevétlen volt a landolásunk, egy két lesifotós így is kiszúrt, és elég szép fotók készültek rólunk. Tényleg meg kell erősítenem Twitteren, hogy Lolával nem alkotunk egy párt. De ez most a legkevésbé sem izgat. Taxiban ülünk, egy hotel felé tartva, amelyet még együtt választottunk ki LA –ben, és le is foglaltam egy két ágyas szobát interneten. Így mikor csak megérkeztünk a nevemet kellett mondanom, és már kaptuk is a kártyákat, amely nyitja az ajtót, ami mögött a lakosztályunk lapul. Ledobtam a cuccaim a második ágyra – Lola, mint egy dedós ordítva stoppolta le a neki szimpatikusabbat –, és míg ő körbejárt dobtam egy sms –t Gemmának, miszerint megérkeztünk.

- Hm, szép kis lakosztály – tér vissza a szobatársam. – Felőlem mehetünk – áll meg előttem. Zsebembe csúsztatom a telefont, majd hangosan kifújom a levegőt.

- Jól van, menjünk.

Lolát a belvárosban kellett kirakni, egy unokatestvérével beszélt le itt valahol találkozót. Megígértette velem, hogy két csók között, amit majd Alexával fogok váltani, írjam meg neki, hogy minden oké. Ő teljesen biztosra vette a győzelmem, és én próbálok ilyen derűlátó lenni, mint ő, de elég nehezen megy.

A belvárosból majd egy óra, mire eljutok New York egyik gazdag negyedébe, ahol Alexa háza van. A címet még Nialltól csórtam el tudta nélkül, aztán pedig már csak azt vettem észre, hogy egy nagy, fekete, szépen ívelt kapu előtt állok. Alsó ajkamba harapva nyomtam meg a csengőt, és néztem a kis kamerába. A szívem a torkomban dobod, ujjaimat tördelem, tenyerem nedves. Aztán a kapu zúgni kezdd, én pedig észbe kapok és benyomom, majd hamar elém tárul a hatalmas, hosszan elterülő ház. A tető cserepei vörösek, a falak színe tökéletesen passzol az sötét cserepekhez. Széles kövezett út van lerakva, balra garázsajtók vannak, a ház körül zöld növények. Az előkert mesébe illően gyönyörű. Hatalmas, barna színű bejárati ajtó előtt három lépcsőfok van, az ajtó mellet két oldalt egy –egy hosszú, nagy ablak, ami előtt függöny védi a kíváncsi szempárokat. A bambulásból nehezen térek magamhoz, csak akkor, mikor egy fekete ruhás, férfi kérdezi meg ki vagyok, és hogy kihez jöttem. Eddig észre se vettem, hogy itt állt.

- Én khmm – meg kell köszörülnöm a torkom, és csak az után nyögöm ki a választ – Alexát keresem.

- Kérem, itt várjon, amíg értesítem Miss White –ot – azzal jobbra fordulva eltűnik valamerre, én pedig lassan sétálok beljebb. A gyönyörű növényeket kémlelem, a földben éjjeli lámpások vannak beleépítve. Még egy kamerát is kiszúrok elrejtve, de még mielőtt belenézhetnék, megfordulok. Hirtelen egy kutya tör elő a jobb oldalról, a ház mögül, pont onnan, ahova a fekete ruhás ember – feltételezem valamilyen biztonsági őr – is ment. A kutya csaholva fut felém, hosszú fehér szőre van, testén foltokban vörös mutatkozik meg, feje nagy részét is vörös szőr borítja. Nem mondanám nagy testű kutyának, de nem is kicsinek, inkább olyan közepesnek. Megáll a pázsiton, néz rám, mintha azon tűnődne, ismer –e. Aztán hamar rájövök, hogy nem azon gondolkozott, találkoztunk –e már valaha, hanem azon, hogy lerohanjon –e, avagy sem. Ugatva kezdett rohanni felém, én pedig természetesen megijedek és ösztönösen hátrálni kezdek. Majdnem elesek, de idejében sikerül visszanyernem az egyensúlyom, a kutya pedig már ott is van előttem. Pontosabban rajtam. Felugrik rám és barátságosan kezd szaglászni, nyalogatni, amitől nevetnem kell. Életemben nem találkoztam még ilyen állattal. Idegen vagyok számára, de ő ahelyett, hogy vadul, vicsorgó fogakkal ugatna és megfélemlítene, rám ugrik és szaglászni, meg nyalogatni kezd. Észre sem veszem a biztonsági őrt, már csak akkor mikor mellettem áll.

- Candy! – mondogatja, gondolom, a kutyát szólítja így. A Candy névre hallgató kutyus leugrik rólam, a lábam elé ül és a nyelvét oldalra lógatva néz fel rám.

- Helló Candy – guggolok le és mosolyogva megvakarom a füle tövét, amire boldogan ugatva válaszol.

- Ne haragudjon, igazán játékos kutya. Candy – kezdi meg szidni, én pedig csak mosolyogva nézem a kutyát, aki immáron a biztonsági őrnek pitizik. – Miss White várj Önt – fordul újra felém, én pedig bólintok és letörlöm a vigyort az arcomról. Egy pillanatra elfeledkeztem, kinek a kertjében is vagyok, elragadott az a játékosság és jó kedv, ami ebből az aranyos kutyából áradt. Elindulok hát a nagy bejárati ajtó felé, majd veszek egy nagy levegőt és hátranézek, oda ahol az előbb még Candy, és az öltönyös ember állt. Mostanra már visszafelé tartanak a ház mögé, onnan, ahonnan felbukkantak. Visszafordulok, és lenyomnám a csengőt, mikor feltárul a ház ajtaja. Alexa látványa letaglóz, szinte minden mondanivalóm kiszökik az elmémből, csak őt látom, és senki mást. Barna hajalazán, mégis erősen van felkonyolva a feje tetejére, barna bőrét kiemeli afehér atléta, amin egy kiskutya pofija van. Farmer sort és fekete pántos strandpapucs van rajta, a fején egy krémszínű napszemüveg ül. Mindig ledöbbent a gyönyörűsége és persze ez most sem volt másképp.

Az ő arcán is a meglepődöttséget és döbbenet keverékét vélem felfedezni, és mint mindig, semmit nem tudok kinyögni, ezáltal, ő szólal meg hamarabb.

- Harry – ejti ki a nevemet száján, hangja hűvös, és oly’ távolságtartó, hogy belefájdul a szívem. – Nem számítottam rád. Mit keresel itt?

- Hozzád jöttem – nyelek egy nagyot.

- Miért? Én azt hittem, már mindent tisztáztunk. És nem is nagyon kerestél.

- Te sem erőltetted meg magad – csúszik ki ajkaim közül minden előjel nélkül. És azt hiszem, nem bántam meg. Nem csak ő lehet a sértett fél. Hiszem, hogy többet szenvedtem, mint ő.

- És most mégis itt vagy.

- Igen – próbálom keresgélni a szavakat, hogy mit is mondhatnék ezután. – Mert hiányoztál – bököm ki. – És mert szeretlek. És rájöttem, hogy adnunk kell magunknak egy esélyt – lépek közelebb hozzá, nagy barna szemeibe bámulva, amik most tágabbra nyílnak. – Nem szalaszthatlak el, nem engedhetlek el túl könnyen. Elraboltad a szívem, Alexa. És eljöttem, hogy elmondjam, megtarthatod. De csak akkor, ha feltétel nélkül szeretsz.

- Harry…

- Beengedsz? – lépek hozzá még közelebb óvatosan elmosolyodva, ő pedig rendezi vonásait. Nem viszonozza a mosolyom.

- Nem.

Tágra nyílik szemem csodálkozásban, majd végül becsukom a szám is.

- Rendben – bólintok és hátrébb lépdelek. – Beszéljük meg kérlek!

- Ezen nincs mit beszélni Harry. Én… szóval attól tartok elkéstél. Akkor és ott, mikor bevallottam neked mindent visszautasítottál. Soha ennyire nem aláztak még meg. De aztán rájöttem, hogy igazából nem is a szégyen az, ami bánt. Hanem borzasztóan fájt. Nagyon fájt, hogy visszautasítottál. És egy ideig Niallt hibáztattam mindenért. Azért, mert szerintem ő tehet mindenről, ami miatt mi nem jöhettünk össze. Aztán ez elmúlt, rájöttem, hogy Niall nem tehet semmiről. És két hónap alatt teljesen megszoktam, hogy ő itt van nekem. Hogy szeret. Hogy számíthatok rá. És akár hiszed, akár nem borzasztó közel engedtem magamhoz. Megszerettem azt a bolond, festett szőke fejét. Te pedig… Niall említett párszor. Aztán pedig láttalak azzal a lánnyal. Gondoltam, hogy már csak nevetve gondolsz vissza arra, ami köztünk történt pár hónapja. Gondoltam, biztosan elfelejtettél. Hogy az a lány jobb és szebb, mint én, egy perc alatt kiverte a fejedből, ki is az, az Alexa White. Szégyellem magam, mert gyűlöletet éreztem iránta, pedig még csak nem is ismerem. Aztán ráeszméltem, hogy ennek nincs értelme és azt hiszem örülni kezdtem, annak, hogy tovább léptél rajtam. Mert én próbálok így tenni, és szerintem jól haladok. Aztán most, fogalmam sincs, mi van, mert itt vagy.

- Akkor azt hiszem nincs is több m –mondanivalóm – lépdelek le a lépcsőfokokról. – Csak, szeretném, hogy tudd, Lola nem a barátnőm. Nem vagyunk együtt, csak egy nagyon jó barátom. Nem tudom, minek magyarázkodok, úgysem változtat a helyzeten – nevetek fel kínosan, ő pedig csillogó szemekkel nézett rám. Talán a könnyektől csillogott a tekintete, nem tudom. De annyira fájt belül, mint még soha. Szerettem volna még egyszer a karjaim között tartani, hosszan átölelni, nyakába fúrni a fejem, mélyet szippantani illatából.

Szinte megbabonázva figyelem, ahogy lejön ő is a lépcsőn és elém áll.

- Én… nem tudom, jó ötlet –e.

- Micsoda?

- Átölelhetlek? – kérdezi félénken, mire megragadom a derekát és magamhoz rántom, ám elkap a hév és ajkaimat az övéire tapasztom. – Ölelésről volt szó – üt a mellkasomra és eltol magától.

- É –én ne haragudj, nem tudom…

- Harry, eljegyeztek! Niall eljegyzett! – mutatja fel a jobb kezét, amelyen ott virít az ékszer, mely mutatja, hogy ő számomra már tabu. A gyűrűs gyönyörű, de közel sem annyira, mint a viselője. A szívem a gyomrom aljába esik, szinte érzem, amint lefehéredek, és azt kívánom bárcsak ne hallgattam volna Lolára. Mert, ha tőlük tudom meg később, sokkal jobban fáj, mint az, hogy idejöttem, átutaztam érte a fél világot, hogy elmondjam, mennyire szeretem, és mindent sajnálok, és, hogy mégis megpróbálhatnánk együtt. És valahogy megint dühöt érzek, elképesztő haragot, mind Niall, mind Alexa iránt. Úgy érzem magam, mint akit jól átbasztak és az érzéseivel játszadoztak.

- Kezdhetted volna rögtön ezzel is! Akkor nem lovallom bele magam abba, hogy talán még lehet köztünk valami! – köpöm dühösen a szavakat.

- Mit gondolsz, meglátlak, és a nyakadba ugrok azt ordítva a füledbe, hogy Niall eljegyzett. Mondd, ezt kellett volna tennem? – vág vissza sértetten. Na, nem, most biztos nem ő fog megsértődni!

- Egyáltalán mi a fasznak kellett megölelned? Tudod, hogy mély érzéseket táplálok irántad, kit is áltatok, szerelmes vagyok beléd, te pedig közeledsz és minden egyes mozdulásoddal, szavaddal csak fájdalmat okozol nekem! Eléred, hogy még ÉN érezzem rosszul magam, azért amiért akkor és ott, elutasítottalak! Mennyire, de mennyire bántad ezt, hogy fájt és gyűlöltél érte mindenkit! Aztán egy olyan embert kezdesz utálni, akit még csak nem is ismersz, állítom még a nevét sem tudod! Egyszerűen csak utálod, mert látod velem egy képeken, mert az utcán fogtam a kezét, vagy mert egy nyomorult csókot adott az arcomra, vagy csak azért, mert nevetek egy lánnyal, aki nem te vagy, Alexa! Mondd mi ez neked, ha nem féltékenység? Nem fogod fel, hogy éppen ugyanannyira szerelmes vagy én belém, mint én te beléd? És persze, szegény, naiv Niall, megint szinte a kezed alá játszott. Végtelenül szerelmesen megkérte a kezed, te pedig rögtön igent mondtál neki, csak hogy elfojtsd a kurva érzelmeid irántam! És aztán, mikor elégedetten hátradőlsz, miszerint jó munkát végeztél, belerondítok az egészbe. Átrepülöm a fél világot miattad, te pedig két mondattal és egy kibaszott ékszerrel romba döntesz, és újra piciny kis darabokra töröd a szívem! Imádod nézni, ahogy újra és újra összetörsz, igaz?

- Nem, Harry! Kérlek, ne hidd azt, hogy direkt csinálom ezt veled – mondja meg –meg akadozva. – Én… igazad van, teljesen igazad van, szerelmes vagyok beléd. Voltam. Szerelmes voltam beléd, és lehet, hogy egy kicsikét még mindig az vagyok, és ezt a szívem kis részét is próbálom teljesen elfojtani és eldugni saját magam és a külvilág elől. De, én megszerettem Niallt! Komolyan megszerettem. És napokig vívódtam magammal, amíg végül igent nem mondtam. Ha hiszed, ha nem te jártál a fejemben. Az hogy, Niallt nagyon szeretem, és szívesen hozzámennék, de még mindig érzek irántad valamit. Sőt, szerettelek volna megkeresni, el szerettem volna még egyszer mondani, hogy egyáltalán nem vagy közömbös számomra, de aztán jött az a lány... És, visszavonultam.

- Visszavonultál? Mi vagy te, apáca?

- Miután elutasítottál, jobbnak láttam, ha lelépek a színről. A munkába temetkeztem és még Niallre se igazán figyeltem. De ő nem adta fel. Keresett, hívott, üzent, és nem hagyott magamra. Mindig tudtam, mi van velem, és ha én nem is mindig adtam neki egyértelmű válaszokat, akkor is tudtunk a másik létezéséről. Időt adott, türelemmel várt, és egyszer sem sértődött meg. Nem adta fel a szerelmét irántam, és időbe telt, mire ténylegesen sikerült elhinnem, hogy szeret, de amint ez megtörtént, nem taszítottam már többet el magamtól. Elmondtam neki, hogy mit érzek irántad. Elmondtam neki mindent! Azt is, hogy csókolóztunk, hogy mi majdnem megtettük. Azt mondtam neki, hogy amíg nem kerestem, képes lettem volna őt lecserélni érted. De nem érdekelte. Azt mondta, hogy az a múltban volt, nem lehet rajta változtatni. Minden, ami számít, az a jelen.

- De te még mindig érzel irántam valamit – szólok közbe.

- Igen, és ő ezt valahol sejti is. Azt hiszem. De a szeretetével halmoz el, és nem kérte volna meg a kezem, ha nem lenne biztos kettőnkben.

- Márpedig megkérte, hamarabb cselekedett, mint én. És te igent mondtál neki – nézek fel a szemeibe.

- Sajnálom – suttogja, én pedig megfordulok és hosszú léptekkel a kapu felé indulok, hogy minél hamarabb elhagyhassam ezt a helyet.