Home Characters Contacts More blogs

2015. május 22., péntek

38. - Alig várom, hogy nálunk legyél, és találkozz a fiúkkal

Haiiii
Egy picivel előbb itt a kövi rész. Holnap hazautazunk, így gondoltam, már ma felrakom!:) Ééés nem tudom, lesz -e jövőhéten következő rész, mert a gépem egyre rosszabb és nehezen tudok írni. További két rész van hátra a blogból, és hű, ámulok meg bámulok, hogy mindjárt vége.:( És persze nagyon örülök is neki, szeretném már nagyon elkezdeni az új blogom, amiből még csak ötletek vannak, de szépen lassan majd az a történet is összeáll.;) Nagyon szépen köszönöm a pipákat, és a kommenteket(!) az utolsó rész alá, nagyon -nagyon jól esnek!☺♥ Szép Pünkösdöt nektek, ja és ne kérdezzétek a kép hogyan jött, egyszerűen csak cuki, és imádom, és gondoltam berakom, mert miért ne.(: Jó olvasást.xx.♥
Patricia P.

Harry Styles

2013. augusztus 12.
- Harry – szólít újra a nevemen Lola, de én észre sem veszem. Kicsatolja az övét, és mellém csúszik, kezével félresimítja göndör fürtjeim, amik az arcomba hulltak. – Harry, kérlek – beszél hozzám újra, de én rá sem emelem a tekintetem. Az elhaladó tájat figyelem, kezemmel az államat támasztva. – Még mindig jobban éreznéd magad, ha elmondanád mi történt. Azt értem, hogy valami nagyon rossz, hisz tegnap este sírtál. Megkönnyebbülnél, ha elmondanád. Persze, nem akarom erőltetni – mondja halkan. Lehunyom a szemeim, és egész testemben megfeszülök, ha csak visszagondolok a tegnapra. Eljegyezte őt. – Nem megyek Lisahoz, oké? Haza megyek veled – fordul vissza előre.
- Ne! – mondom, aztán megköszörülöm a torkom. – Menj csak el a barátnődhöz. Ne hülyéskedj, nagyon régen láttad.
- De te…
- Velem minden oké. Tényleg.
- Már meg ne haragudj, de semmi nem oké veled. Sírsz, nem eszel, nem iszol, nehezen alszol és képtelen vagy velem kommunikálni. Ne vedd ezt nyávogásnak, és nem is sértődtem meg, egyszerűen csak látom, hogy nem vagy jól és kész!
- Attól még el kell menned.
- Le tudom mondani. Találkozhatok még vele.
- Kérlek. Menj el! És érezd jól magad.
- De ígérd meg nekem, hogy elárulod, mi történt tegnap, ha visszaértem.
- Megígérem – bólintok.
- Most pedig kérek egy mosolyt, mert a nélkül nem megyek...
Vágok egy grimaszt, mire nevetve a karomba csíp.
- Mosolyt kértem! – szól rám, én meg rávicsorgok. – Bolond! – öleli át a fejem, majd puszit nyom az arcomra. – Tudod, hogy most már én mindig itt leszek neked, ugye? – kérdezi, és lenéz rám. Fejemet a mellkasán pihentetem és némán bólintok. – Akkor jó! – szorít magához.
A kocsi megáll, a sofőr pedig hátra szól, hogy megérkeztünk.
- Hívj, ha van valami. Majd én is hívlak.
- Te csak érezd jól magad – mondom halványan mosolyogva, ő pedig utoljára még visszahajol és puszit nyom az arcomra. – A csomagjaim…
- Ne aggódj, mindent beviszek majd.
- Oké, köszi – nyitja ki az ajtót.
- Hányra is kell érted jönnöm?
- Ümm, olyan kilencfelé.
- Rendben.
- Ne búslakodj! – kiáltja, majd becsapja az ajtót, mi pedig pár másodperc múlva megyünk is tovább. Nagyot sóhajtok, és tovább bámulok kifelé az ablakon, míg nem feltűnik az ismerős környezet, és egy picit megnyugszom. A ház előtt – mint mindig –, rajongók várakoznak, és amint begördül a fekete kocsi, visítozni kezdenek. Nagy sóhaj hagyja el az ajkaimat, és feljebb húzom magamon a pulóvert, a fekete Ray Ban napszemüvegemet megigazítom magamon, hogy véletlenül se lássa meg senki a szemeimet, majd kiszállok az autóból, mikor már mindkét oldalról két –két nagydarab biztonsági őr vesz körül. Tudom, hogy a csomagok kivétele most lehetetlen így a ház felé indulunk, miközben nem nézek se jobbra, se balra. Hamar a bejárat mögött tudhatom magam, ami a négy biztonsági őrnek köszönhető. A srácok ordítozva futnak a ház, különböző pontjaiból felém, nem csak érzem, de hallom lábaik dübögését.
- Harry – visítja Zayn és már a karjai között is találom magam. Elmosolyodom és én is átkarolom, megveregetem kicsit a hátát.
- Helló haver – csap a tenyerembe Liam, majd leválasztja rólam Zaynt és ő is átölel.
- Sziasztok – mondom rekedten.
- Hé, Harry – veti a nyakamba magát Niall, én pedig összeszorult szívvel ölelem át. Majd hamar is véget vetek az ölelésnek, és magamra erőltetek egy mosolyt, mintha minden rendben lenne.
- Szia, Louis – köszönök neki utoljára, majd egyszerűen leszarva azt, hogy össze vagyunk veszve szorosan átölelem, közben pedig ügyelek rá, hogy ne csorduljon ki egy könnycseppem se. Érzem, ahogy meglepődik, de habozás nélkül átkarol, én pedig magamhoz szorítom. Aztán eltol magától, az arcomat fürkészi, én pedig erőltetetten elmosolyodok, bár már tudom, hogy tudja, hogy valami nincs rendben, a többieknek erről még nem feltétlenül kell rögtön tudniuk.
És ez a tervem, miszerint titkolom előlük, hogy nincs, valami rendben rögtön romba dől, mikor leveszem a szemüvegemet. Ha pedig nem vettem volna fel, és ők veszik le rólam, rögtön levágják, hogy valami nem oké. Így pedig, még mindig tudom az alvásra fogni.
- Te jó ég, mi történt?
- Nem igazán aludtam, szinte semmit sem. Ennyire rosszul festek?
- Hát eléggé – szólal meg Louis.
- Miért nem aludtál? – kérdezi rögtön Niall.
- Az ágy, borzasztó kényelmetlen volt, hamar indult a repülőgép is.
- E miatt nézel ki úgy, mint egy mosómedve?
- Ez még kedves is volt – mondja Zayn Liamnek, én pedig féloldalas mosolyra húzom a szám és a nappaliba vonulok.
- Igen, valószínűleg.
- Nem lehet, hogy más van a dologban? – vonja fel a szemöldökét Niall, én pedig rögtön felkapom a vizet.
- Mi más lenne Niall? Egész éjszaka nem aludtam, kész!
- Jól van, oké – tartja fel a kezeit védekezésképpen. Liam és Zayn ferde szemekkel néznek rám, Louis pedig már rég tudja, hogy valami nincs rendben.
- És a barátnődet hol hagytad? – kérdezi Lou, hogy elterelje a témát.
- Nem a barátnőm – sóhajtok lehunyt szemmel. – Mármint a barátnőm, de nem vagyunk együtt, vagy ilyesmi.
- Olyan keveset tudunk róla Harry, rejtegeted előlünk?
- Menj fel netre, és láthatsz egy tucat képet – válaszolok ugyanolyan monoton hangon, még mindig csukott szemekkel, majd hallom, ahogy Zayn már fel is oldja a telefonját.
- De ez még mindig csak a kinézete. Azt se tudjuk pontosan, hogyan ismerted meg.
- Jó – ülök fel és kinyitom a szemeim. – Először is, őt ismerni kell, nem tudom leírni nektek, milyen is valójában. Másodjára pedig, már mondtam. Egymásba mentünk először bunkó volt, aztán elsírta magát, én megnyugtattam, elmesélte, miért volt bánatos, végül beszélgetni kezdtünk, és rájöttem, hogy nagyon jó fej. Szakácsnak tanul, bár még nem kóstoltam a főztjét. Spanyolországban él, és szinte a világ minden táján vannak, rokonai és ismerősei.
- Hm, az nem rossz. Szüleivel él?
- Még igen, de tervezi a költözést. Nagyon egyedi személyisége van, ezer százalék, hogy bírni fogjátok.
- És még sosem gondoltál arra, hogy esetleg…? – kérdezi Liam, én pedig megrázom a fejem.
- Nem. Most esett át egy durva szakításon, hosszú idő után, egyértelmű, hogy még csak eszembe se jutott.
- Értem – bólint.
- De, ha azt nem nézzük, hogy most szakított…? – kérdezi Niall, én pedig megmagyrázhatatlan módon ideges leszek.
- Akkor sem gondoltam még erre.
Ezután csend telepszik a szobára, és még mielőtt bealudhatnék, Louis megbökdös, hogy talán a saját ágyamban végre, sokkal kényelmesebb lenne. De akkor már nekem mindegy volt, hogy hol alszom el, olyan kimerült voltam, hogy valószínűleg még egy műanyagszéket is kényelmesnek találtam volna, ágy gyanánt.

2013. augusztus 18.

Az elmúlt napokat a srácokkal töltöttem. Niall még az én hazaérkezésem után két nappal elment Alexához, én pedig már nem is bántam. Lolával is gyakran találkoztam, régi barátai magába szippantották, melyet egyáltalán nem bánok, hisz’ így sem felejtett el. Sőt, hívott, találkoztunk, és majd kicsattant a boldogságtól, aminek én is örültem.

„ – Olyan jó látni, hogy a fiúk miatt, jobb kedved van – mondja mosolyogva, mire felpillantok a kávémból és úgy teszek, mint ő. – És bár borzasztóan zavar, hogy fogalmam sincs, mi történt, nem fogom felhánytorgatni, sem megkérdezni.
- Nem, azt hiszem, el kell, hogy mondjam. Eddig csak Louisnak öntöttem ki a lelkem, de tudnod kell róla neked is.
Kíváncsian pislog rám a bögréje mögül.
- Nem kell, ha nem akarod. Nem akarlak kényszeríteni. Ne érezd úgy, hogy, el kell mondanod.
- Szeretném elmondani Lola.
- Jól van, akkor hallgatlak.”

„ – Szia, szépségem! – súgom a fülébe és szorosan ölelem a derekát.
- Harryyyyy!
Ringatni kezdem, ő pedig kuncogva hátrébb húzódik, hogy láthassuk egymást.
- Mi újság? – kérdezem, ő pedig csak vigyorogva megrázza a fejét.
- Örülök, hogy itt vagy – ölel meg újra.
- Hát tudod nem kéne nélkülöznöd, ha végre hazatolnád a segged, velem. A fiúk már nagyon várnak, és meg akarnak ismerni. De persze, addig maradsz, ameddig csak akarsz. Amúgy is féltelek tőlük, négy kannal, elég nehéz.
- Meg tudom én védeni magamat!
- Jó, tudom – nevetek. – De komolyan, mikor jössz hozzánk?
- Nem tudom Hazz. Szeretnéd, hogy menjek?
- Naná, hogy szeretném, mind nagyon szeretnénk!
- Akkor még eldöntöm – mosolyog.
- Végül is van időnk, tengernyi.”

Ma pedig végre hazahozom és bemutatom a srácoknak őt. Vigyorogva kelek ki az ágyamból, és húzok magamra rögtön alsót, majd a mosdó után fütyörészve nyitok be mindenki szobájába, és indulok le végül a konyába. Első éber ember vagyok a házban, ezért kávét kezdek csinálni, és ezzel egy időben egy jókora adag tojásrántottát is. Amint végzek vele, már mindenkit kicsalogatott az ágyából a kellemes illatok.
- ’Reggelt – köszön Louis.
- Jó reggelt – helyezem le a pult közepére a tányért, majd utána a zöldségeket, amiket felvágtam hozzá. Kiveszem a hűtőből a kancsó narancslevet, majd végül fogom a friss kávét is.
- Hűha – motyogja álmosan Zayn.
- Valaki jó kedvvel ébredt – mosolyog Liam, majd rögtön tölt egy csésze kávét.
- Naná, mert ma jön Lolaaa – veszem még elő gyorsan a tejet és a cukrot. – És meg kell valamit beszélnünk! Szóval mindenki üljön le, és kezdje a pofáját tömni csendben, mert én beszélek! Szóóval ma takarítunk délutánig. Nem kérek ellenkezést! – mondom hangosabban Zayn hőbörgését elnyomva. – Mindenki pofozza ki egy kicsit a szobáját, én pedig idelent rakok rendet. Délután elmegyek Loláért, visszafele beugrunk egy étterembe vacsiért. Mikor itt lesz Lola, ti nem égettek be előtte semmivel, mert életem végéig cikizni fog! Nem tesztek perverz megjegyzéseket, nagyon csinos, de ti akkor is visszafogjátok magatokat! Normálisan viselkedtek, nem büfögtök és fingtok hangosan, amíg itt van, mert felelevenítem homályos emlékeiteket, ő egy LÁNY és nem fiú, aki eltűri az ilyen malac magatartást. És végül, de nem utolsó sorban, ne kezdjetek bele abba a témába se, hogy én és Lola, vagy Lola és én, oké? Mondtam már, hogy most szakított, és csak egyszerűen ezt ne említsétek.
- Jó, persze, de azt nem várhatod el, hogy egyetlenegy ciki sztorit se mondjunk! – szólal fel Liam, mire Louis az asztalra csap az öklével és bólogatni kezd.
- Igazad van, haver! Ezt nem várhatod el tőlünk Styles! – mondja dühösen, én pedig nagy szemekkel hátrahőkölök, míg Zayn egy szalvétába köpve a kajáját kezd röhögni.
- De srácok, ne túl cikiseket, lééééééécci!
- Majd mi azt megbeszéljük, mikor elmész érte.
- De, de… - Liam felemeli a kezét, mire elhallgatok.
- Nincs de.
- Ez nem ér!

Épp ahogy elterveztem, egész délelőtt takarítunk. Én a szobámat már tegnap szépen rendbe tettem, így csak a szennyest kellett a mosókonyhába levinnem, és egy kis helyet csinálni Lola cuccainak, mert elég sokáig tervez maradni. Utána a nappaliban, a konyhában, az étkezőben, még a spájzban is porszívóztam, felmostam, törölgettem, poroltam. Azt hiszem, anya igazán büszke lehet rám. Még alulra a fedett medencéhez, és a jakuzzi –hoz is lenéztem, bár ott mindent karbantartanak.
És mikor súlypontomat lehelyeztem a puha kanapéra, és kényelmesen hátradőltem, csipogott az órám, miszerint indulnom kell.
- Sráácok! – kiáltom fáradtan. – Indulnom kell! Kérlek, ahogy csak megbeszéltük! – ordítom, miközben leakasztom a kocsi kulcsaim.
- Jóó – ordít vissza Louis.
- Majd jövünk!

Leparkolok Lola barátnőjének a háza előtt, majd felveszem a virágcsokrot, melyet idefelé vettem neki. Fogalmam sincs miért, csak annyira megtetszett, nem akartam ott hagyni, és bár tudom, hogy ő nem ilyen típusú lány, mégis örülni fog neki, meghiszem. Tehát a virágcsokrot a hátam mögé rejtve megyek be a kapun, fel a kis lépcsőn és kopogtatok a fehér fa ajtón. Pár másodperc és Lola feltépi, majd visítós hangot kiadva, kacagva ugrik a nyakamba, mint szinte minden találkozásunkkor.
- Szervusz, szépségem! – húzom elő a csokrot a hátam mögül, miután leszáll rólam, mikor észreveszi, hogy nem ölelem át.
- Hű, Hazza, ezt miért kapom? – szagol bele a vörös rózsába, majd liliomba. A többi virágon nem tudok kiigazodni, egyáltalán nem vagyok virágszakértő.
- Csak úgy. Hát nem örülsz neki? – kapom el a derekát és magamhoz húzom.
- De, persze. Nagyon szépek.
- Na, akkor most megölellek – tárom szét a karjaim és a virágcsokrot kihagyva átölelem.
- Hiányoztál – motyogja, miközben egyik lábunkról a másikra lépegetve dülöngélünk.
- Elhiszem baby.
- Öntelt seggfej – húzódik el rögtön, az arcomon pedig elégedett, ámde mocskos vigyor terül el.
- Köszönöm a bókokat Kedvesem – nyomok egy cuppanósat az arcára.
- Elkészültél? Mehetünk?
- Lassíts, lassíts Mr. Nem akarsz bejönni?
- Lolaa, kérlek, menjüüünk! – kezdek nyafogni. – Alig várom, hogy nálunk legyél, és találkozz a fiúkkal.
- Ühüm, én is várom – rendezgeti a virágokat a csokorban.
- Valami baj van? Nem akarsz jönni?
- De, persze, hogy akarok Hazza. Csak éppen… - felvont szemöldökkel várom, hogy folytassa, mire ő megfordítja a szemeit és fújtat egyet. – Csak nem tudom. Ne röhögj ki, de tartok tőlük. Meg a találkozástól. Figyi, te tapasztaltad, milyen bunkó tudok lenni, és ha elszúrom, vagy csak szimplán nem szimpatikusak, akkor sárkánnyá változok. És ezt nem akarom! Érted?
- Ó, bébi, emiatt igazán nem kell aggódnod. Mindegyiküknek kiadtam a parancsot, olyanok lesznek, mint a kisangyalok. Ígérem – fogom meg a bal kezét.
- Jó, hozom a bőröndöm – sóhajt fel és a kezembe nyomja a virágcsokrot. Türelmesen várakozok, miközben a kerti törpéken legeltetem a szemem. – Oké, mehetünk.
- Add a bőröndjeid – nyúlok értük, a másik kezemmel pedig a csokrot nyújtom.
- Maradj már, tudom húzni.
- Legalább az egyiket!
- Jó – adja oda, majd bezárja a lábtörlő alól előhalászott pótkulccsal az ajtót, és elindulunk.
- Nincs itthon a barátnőd?
- Nem, dolgoznia kellett, úgyhogy már elbúcsúztunk, bár szerintem majd még találkozunk.
- Hát, én nem tartalak vissza, tudod – mosolygok rá. Bepakolom hátulra a két bőröndöt, addig ő a csokrot szorongatva beül előre.
Visszafelé, mint ahogy említettem, bemegyünk vacsoráért, majd muszáj megállnunk egy –két rajongóhoz. Viszonylag hamar távozunk az étterem elől, most már tényleg hazafele véve az irányt.
Beparkolok a garázsba, leállítom a motort és Lolára emelem a tekintetem.
- Ne vágj már ilyen képet! Komolyan, minden oké lesz!
- Oké, persze, elhiszem, menjünk! – pattan ki, én pedig követem.
- Megjöttünk! – ordítom el magam jókedvűen és lerúgom a cipőm. – Srácok, toljátok elő a hátsó feleteket, mert vendéget hoztam!
- Ne már! – sziszegi Lola, én pedig csak rákacsintok, megfogom a kezét, és bőröndjeit otthagyva húzom be.
- Sziasztok – köszöntöm vigyorogva a társaságot, ám a vigyorom azonnal lehervad, mikor szembesülök vele, hogy kik csatlakoztak még hozzánk.

2015. május 17., vasárnap

#37. - Attól tartok, elkéstél

Heyy! 
Halihó mindenki! Itt is van a harminchetedik rész, amit imádtam írni, szerintem jó lett, és nagyon remélem, hogy nektek is tetszeni fog!☺ Ezen kívül három rész van még hátra a blogból, utána pedig búcsúzom, de nem örökre, mert már tervezgetem az új történetem, ezúttal Liammel a főszerepben!☺ Nem rizsázok tovább, jó olvasást!(:xx.♥
Patricia P.

Harry Styles

Négy és fél hónap elteltével…

2013. augusztus 11.
Lolával a gyönyörű, napos, meleg Los Angelesből New Yorkba tartunk. Első szabadnapom, az egész napot át kéne aludnom egy kényelmes ágyban, és nem utazni. Megint. Újra. Még mindig. De ez a nőszemély, aki borzasztó jó barátommá vált azóta, mióta neki mentem az utcán, nem hagy békén. És valahol legbelül hálás is vagyok neki ezért. Mert rábeszélt, hogy menjek el Alexához New Yorkba. Álljak az ajtajába, kopogtassak, csengessek, dübögjek, vagy akár törjem rá az ajtót, neki tök mindegy, csak mondjam meg, hogy szeretem. És már nem érdekel, hogy mekkora hibát követek el ezzel, vagy akár mással. Mert emberből vagyok, és szabad hibáznom!
Vagyis, leginkább Lola zengi ezt napok, hetek, hónapok óta. Én pedig bólogatok, és erősen koncentrálok, kényszerítem magam, hogy így érezzek, és így cselekedjek, ahogy ő mondja. És őszintén, tényleg hálás vagyok neki ezért. Reménnyel tölt el, kiirtja a negatív gondolataim nagy részét, és akár mikor agyaláson fog, nem hagyja, hogy folytassam. A nem hagyja, pedig azt jelenti, hogy vagy énekel – szegényt, Isten nem áldotta meg olyan jó hanggal, mint engem –, vagy fejre áll, sikítozik, rángat, a hajamat húzza, vagy csak szimplán elkezdünk normálisan beszélgetni. Az utóbbi, igen ritka eset.
Szóval Alexához tartunk mindketten. Illetve én tartok Alexához, ő pedig egy rokonához. Neki mindenütt, de tényleg mindenütt él rokona. Én pedig nem kicsit izgulok. Jól van, oké. Be vagyok tojva. Nagyon sok ideje nem láttam már Alexát, csupán képeket közösségiken. Annyit tudok róla, amennyit Niallből kihúztam nagy nehezen. Még most sem szeret róla beszélni nekem, pedig nem tudja, hogy mennyire megnyugszom, mikor azt hallom, hogy jól van, és vidám. És annak is tényleg, örülök, mikor Niall irulva –pirulva bevallja, hogy egyre jobb a kapcsolata vele, sőt.
És ha Lola tudna a gondolataimban olvasni, már réges –régen fejbe csapott volna, jó erősen.
- Harrryy! Komolyan, nem írnál ki valamit már valahova? Mondjuk twitterre? Kezdenek az agyamra menni! Nekem nem hiszik, hogy nem is vagyunk együtt – pattan mellém Lola a fehér iPhone –jával a kezében.
- Zavar, hogy azt hiszik, hogy egy tökéletesség a pasid? Ejnye!
- Hogyne, meg a nénikédet! Tökéletesség? – vonja fel a szemöldökét. – Inkább csak írj ki valamit, kösz.
- Ezt most azért mondod, mert nem tudsz belém kötni, tehát egy rossz dolgot sem tudsz mondani rólam, vagyis, tényleg tökéletes vagyok – vigyorgok elégedetten, de persze ez csak színjáték, szeretem húzni az agyát.
- Még, hogy nem tudok beléd kötni? Kezdjük például azzal, hogy baromi nagy egód van, és kurva nagy a pofád – mondja mérgesen, és már feláll, hogy minél távolabb kerüljön tőlem, de elkapom a lábát, gyakorlatilag feltekeredek rá, és visszarántom az ölembe. – Engedj el, mert nem én akarok az lenni, aki majd a földbe tiporja a hatalmas nagy önbizalmad! – fújtat idegesen, én pedig nevetni kezdek. Ilyenkor a világon a legédesebb.
- Egyszerűen, imádom, mikor mérges vagy! – kacagok, ő pedig felvisít és püfölni kezdd, ott, ahol ér. Ettől persze még jobban nevetnem kell, pedig nem kicsit fájnak ütései, ám ezt a világon soha be nem vallanám. – Jól van, jó. Elég lesz! – üvöltöm nevetve, mire leáll. A haja szerteszéjjel áll, ő pedig fogja, és a szájával felfúj egy tincset, ami nem repül tovább két másodpercnél. Kezével visszasimítja a szálakat, majd nagy kék szemeivel vizslatni kezdd.
- Mi az? – kérdezi.
- Semmi, mi lenne? – kérdezek vissza.
- Parázol?
- Még jó, hogy!
- Nem kell. Vedd lazán. Vagyis azért annyira ne. De érted.
- Egyáltalán nem tudom lazán venni – mondom komolyan, mire röhögni kezd. – Ezen nincs semmi nevetni való!
- Jó, én saját magamon röhögök – fekszik el a fehér bőrkanapén vihogva, mire én is elvigyorodom.
- Igazad van, elég nevetséges, hogy saját magadon ennyire tudsz röhögni.
- Na, jól van – hagyja abba és hirtelen felül. Lábait kihúzza az ölemből, így törökülésben van. – Minden rendben lesz! Ígérem neked, Harry.
- Oké – suttogom és halvány elmosolyodom, majd bólintok. Igaza van! Minden rendben lesz.

Leszállásunk, és a reptér elhagyása roppant egyszerű művelet volt. Senki sem tudta, hogy idekészülünk, egyedül anyu, Gemms és apa. Ők pedig nem kürtölték széjjel, tehát nem vártak ránk. Niall Londonban tartózkodott a többi sráccal, dalokat írtak az új albumra, noha a legtöbbjük már megvolt. És bár, mi azt hittük, teljesen észrevétlen volt a landolásunk, egy két lesifotós így is kiszúrt, és elég szép fotók készültek rólunk. Tényleg meg kell erősítenem Twitteren, hogy Lolával nem alkotunk egy párt. De ez most a legkevésbé sem izgat. Taxiban ülünk, egy hotel felé tartva, amelyet még együtt választottunk ki LA –ben, és le is foglaltam egy két ágyas szobát interneten. Így mikor csak megérkeztünk a nevemet kellett mondanom, és már kaptuk is a kártyákat, amely nyitja az ajtót, ami mögött a lakosztályunk lapul. Ledobtam a cuccaim a második ágyra – Lola, mint egy dedós ordítva stoppolta le a neki szimpatikusabbat –, és míg ő körbejárt dobtam egy sms –t Gemmának, miszerint megérkeztünk.
- Hm, szép kis lakosztály – tér vissza a szobatársam. – Felőlem mehetünk – áll meg előttem. Zsebembe csúsztatom a telefont, majd hangosan kifújom a levegőt.
- Jól van, menjünk.
Lolát a belvárosban kellett kirakni, egy unokatestvérével beszélt le itt valahol találkozót. Megígértette velem, hogy két csók között, amit majd Alexával fogok váltani, írjam meg neki, hogy minden oké. Ő teljesen biztosra vette a győzelmem, és én próbálok ilyen derűlátó lenni, mint ő, de elég nehezen megy.
A belvárosból majd egy óra, mire eljutok New York egyik gazdag negyedébe, ahol Alexa háza van. A címet még Nialltól csórtam el tudta nélkül, aztán pedig már csak azt vettem észre, hogy egy nagy, fekete, szépen ívelt kapu előtt állok. Alsó ajkamba harapva nyomtam meg a csengőt, és néztem a kis kamerába. A szívem a torkomban dobod, ujjaimat tördelem, tenyerem nedves. Aztán a kapu zúgni kezdd, én pedig észbe kapok és benyomom, majd hamar elém tárul a hatalmas, hosszan elterülő ház. A tető cserepei vörösek, a falak színe tökéletesen passzol az sötét cserepekhez. Széles kövezett út van lerakva, balra garázsajtók vannak, a ház körül zöld növények. Az előkert mesébe illően gyönyörű. Hatalmas, barna színű bejárati ajtó előtt három lépcsőfok van, az ajtó mellet két oldalt egy –egy hosszú, nagy ablak, ami előtt függöny védi a kíváncsi szempárokat. A bambulásból nehezen térek magamhoz, csak akkor, mikor egy fekete ruhás, férfi kérdezi meg ki vagyok, és hogy kihez jöttem. Eddig észre se vettem, hogy itt állt.
- Én khmm – meg kell köszörülnöm a torkom, és csak az után nyögöm ki a választ – Alexát keresem.
- Kérem, itt várjon, amíg értesítem Miss White –ot – azzal jobbra fordulva eltűnik valamerre, én pedig lassan sétálok beljebb. A gyönyörű növényeket kémlelem, a földben éjjeli lámpások vannak beleépítve. Még egy kamerát is kiszúrok elrejtve, de még mielőtt belenézhetnék, megfordulok. Hirtelen egy kutya tör elő a jobb oldalról, a ház mögül, pont onnan, ahova a fekete ruhás ember – feltételezem valamilyen biztonsági őr – is ment. A kutya csaholva fut felém, hosszú fehér szőre van, testén foltokban vörös mutatkozik meg, feje nagy részét is vörös szőr borítja. Nem mondanám nagy testű kutyának, de nem is kicsinek, inkább olyan közepesnek. Megáll a pázsiton, néz rám, mintha azon tűnődne, ismer –e. Aztán hamar rájövök, hogy nem azon gondolkozott, találkoztunk –e már valaha, hanem azon, hogy lerohanjon –e, avagy sem. Ugatva kezdett rohanni felém, én pedig természetesen megijedek és ösztönösen hátrálni kezdek. Majdnem elesek, de idejében sikerül visszanyernem az egyensúlyom, a kutya pedig már ott is van előttem. Pontosabban rajtam. Felugrik rám és barátságosan kezd szaglászni, nyalogatni, amitől nevetnem kell. Életemben nem találkoztam még ilyen állattal. Idegen vagyok számára, de ő ahelyett, hogy vadul, vicsorgó fogakkal ugatna és megfélemlítene, rám ugrik és szaglászni, meg nyalogatni kezd. Észre sem veszem a biztonsági őrt, már csak akkor mikor mellettem áll.
- Candy! – mondogatja, gondolom, a kutyát szólítja így. A Candy névre hallgató kutyus leugrik rólam, a lábam elé ül és a nyelvét oldalra lógatva néz fel rám.
- Helló Candy – guggolok le és mosolyogva megvakarom a füle tövét, amire boldogan ugatva válaszol.
- Ne haragudjon, igazán játékos kutya. Candy – kezdi meg szidni, én pedig csak mosolyogva nézem a kutyát, aki immáron a biztonsági őrnek pitizik. – Miss White várj Önt – fordul újra felém, én pedig bólintok és letörlöm a vigyort az arcomról. Egy pillanatra elfeledkeztem, kinek a kertjében is vagyok, elragadott az a játékosság és jó kedv, ami ebből az aranyos kutyából áradt. Elindulok hát a nagy bejárati ajtó felé, majd veszek egy nagy levegőt és hátranézek, oda ahol az előbb még Candy, és az öltönyös ember állt. Mostanra már visszafelé tartanak a ház mögé, onnan, ahonnan felbukkantak. Visszafordulok, és lenyomnám a csengőt, mikor feltárul a ház ajtaja. Alexa látványa letaglóz, szinte minden mondanivalóm kiszökik az elmémből, csak őt látom, és senki mást. Barna hajalazán, mégis erősen van felkonyolva a feje tetejére, barna bőrét kiemeli afehér atléta, amin egy kiskutya pofija van. Farmer sort és fekete pántos strandpapucs van rajta, a fején egy krémszínű napszemüveg ül. Mindig ledöbbent a gyönyörűsége és persze ez most sem volt másképp.
Az ő arcán is a meglepődöttséget és döbbenet keverékét vélem felfedezni, és mint mindig, semmit nem tudok kinyögni, ezáltal, ő szólal meg hamarabb.
- Harry – ejti ki a nevemet száján, hangja hűvös, és oly’ távolságtartó, hogy belefájdul a szívem. – Nem számítottam rád. Mit keresel itt?
- Hozzád jöttem – nyelek egy nagyot.
- Miért? Én azt hittem, már mindent tisztáztunk. És nem is nagyon kerestél.
- Te sem erőltetted meg magad – csúszik ki ajkaim közül minden előjel nélkül. És azt hiszem, nem bántam meg. Nem csak ő lehet a sértett fél. Hiszem, hogy többet szenvedtem, mint ő.
- És most mégis itt vagy.
- Igen – próbálom keresgélni a szavakat, hogy mit is mondhatnék ezután. – Mert hiányoztál – bököm ki. – És mert szeretlek. És rájöttem, hogy adnunk kell magunknak egy esélyt – lépek közelebb hozzá, nagy barna szemeibe bámulva, amik most tágabbra nyílnak. – Nem szalaszthatlak el, nem engedhetlek el túl könnyen. Elraboltad a szívem, Alexa. És eljöttem, hogy elmondjam, megtarthatod. De csak akkor, ha feltétel nélkül szeretsz.
- Harry…
- Beengedsz? – lépek hozzá még közelebb óvatosan elmosolyodva, ő pedig rendezi vonásait. Nem viszonozza a mosolyom.
- Nem.
Tágra nyílik szemem csodálkozásban, majd végül becsukom a szám is.
- Rendben – bólintok és hátrébb lépdelek. – Beszéljük meg kérlek!
- Ezen nincs mit beszélni Harry. Én… szóval attól tartok elkéstél. Akkor és ott, mikor bevallottam neked mindent visszautasítottál. Soha ennyire nem aláztak még meg. De aztán rájöttem, hogy igazából nem is a szégyen az, ami bánt. Hanem borzasztóan fájt. Nagyon fájt, hogy visszautasítottál. És egy ideig Niallt hibáztattam mindenért. Azért, mert szerintem ő tehet mindenről, ami miatt mi nem jöhettünk össze. Aztán ez elmúlt, rájöttem, hogy Niall nem tehet semmiről. És két hónap alatt teljesen megszoktam, hogy ő itt van nekem. Hogy szeret. Hogy számíthatok rá. És akár hiszed, akár nem borzasztó közel engedtem magamhoz. Megszerettem azt a bolond, festett szőke fejét. Te pedig… Niall említett párszor. Aztán pedig láttalak azzal a lánnyal. Gondoltam, hogy már csak nevetve gondolsz vissza arra, ami köztünk történt pár hónapja. Gondoltam, biztosan elfelejtettél. Hogy az a lány jobb és szebb, mint én, egy perc alatt kiverte a fejedből, ki is az, az Alexa White. Szégyellem magam, mert gyűlöletet éreztem iránta, pedig még csak nem is ismerem. Aztán ráeszméltem, hogy ennek nincs értelme és azt hiszem örülni kezdtem, annak, hogy tovább léptél rajtam. Mert én próbálok így tenni, és szerintem jól haladok. Aztán most, fogalmam sincs, mi van, mert itt vagy.
- Akkor azt hiszem nincs is több m –mondanivalóm – lépdelek le a lépcsőfokokról. – Csak, szeretném, hogy tudd, Lola nem a barátnőm. Nem vagyunk együtt, csak egy nagyon jó barátom. Nem tudom, minek magyarázkodok, úgysem változtat a helyzeten – nevetek fel kínosan, ő pedig csillogó szemekkel nézett rám. Talán a könnyektől csillogott a tekintete, nem tudom. De annyira fájt belül, mint még soha. Szerettem volna még egyszer a karjaim között tartani, hosszan átölelni, nyakába fúrni a fejem, mélyet szippantani illatából.
Szinte megbabonázva figyelem, ahogy lejön ő is a lépcsőn és elém áll.
- Én… nem tudom, jó ötlet –e.
- Micsoda?
- Átölelhetlek? – kérdezi félénken, mire megragadom a derekát és magamhoz rántom, ám elkap a hév és ajkaimat az övéire tapasztom. – Ölelésről volt szó – üt a mellkasomra és eltol magától.
- É –én ne haragudj, nem tudom…
- Harry, eljegyeztek! Niall eljegyzett! – mutatja fel a jobb kezét, amelyen ott virít az ékszer, mely mutatja, hogy ő számomra már tabu. A gyűrűs gyönyörű, de közel sem annyira, mint a viselője. A szívem a gyomrom aljába esik, szinte érzem, amint lefehéredek, és azt kívánom bárcsak ne hallgattam volna Lolára. Mert, ha tőlük tudom meg később, sokkal jobban fáj, mint az, hogy idejöttem, átutaztam érte a fél világot, hogy elmondjam, mennyire szeretem, és mindent sajnálok, és, hogy mégis megpróbálhatnánk együtt. És valahogy megint dühöt érzek, elképesztő haragot, mind Niall, mind Alexa iránt. Úgy érzem magam, mint akit jól átbasztak és az érzéseivel játszadoztak.
- Kezdhetted volna rögtön ezzel is! Akkor nem lovallom bele magam abba, hogy talán még lehet köztünk valami! – köpöm dühösen a szavakat.
- Mit gondolsz, meglátlak, és a nyakadba ugrok azt ordítva a füledbe, hogy Niall eljegyzett. Mondd, ezt kellett volna tennem? – vág vissza sértetten. Na, nem, most biztos nem ő fog megsértődni!
- Egyáltalán mi a fasznak kellett megölelned? Tudod, hogy mély érzéseket táplálok irántad, kit is áltatok, szerelmes vagyok beléd, te pedig közeledsz és minden egyes mozdulásoddal, szavaddal csak fájdalmat okozol nekem! Eléred, hogy még ÉN érezzem rosszul magam, azért amiért akkor és ott, elutasítottalak! Mennyire, de mennyire bántad ezt, hogy fájt és gyűlöltél érte mindenkit! Aztán egy olyan embert kezdesz utálni, akit még csak nem is ismersz, állítom még a nevét sem tudod! Egyszerűen csak utálod, mert látod velem egy képeken, mert az utcán fogtam a kezét, vagy mert egy nyomorult csókot adott az arcomra, vagy csak azért, mert nevetek egy lánnyal, aki nem te vagy, Alexa! Mondd mi ez neked, ha nem féltékenység? Nem fogod fel, hogy éppen ugyanannyira szerelmes vagy én belém, mint én te beléd? És persze, szegény, naiv Niall, megint szinte a kezed alá játszott. Végtelenül szerelmesen megkérte a kezed, te pedig rögtön igent mondtál neki, csak hogy elfojtsd a kurva érzelmeid irántam! És aztán, mikor elégedetten hátradőlsz, miszerint jó munkát végeztél, belerondítok az egészbe. Átrepülöm a fél világot miattad, te pedig két mondattal és egy kibaszott ékszerrel romba döntesz, és újra piciny kis darabokra töröd a szívem! Imádod nézni, ahogy újra és újra összetörsz, igaz?
- Nem, Harry! Kérlek, ne hidd azt, hogy direkt csinálom ezt veled – mondja meg –meg akadozva. – Én… igazad van, teljesen igazad van, szerelmes vagyok beléd. Voltam. Szerelmes voltam beléd, és lehet, hogy egy kicsikét még mindig az vagyok, és ezt a szívem kis részét is próbálom teljesen elfojtani és eldugni saját magam és a külvilág elől. De, én megszerettem Niallt! Komolyan megszerettem. És napokig vívódtam magammal, amíg végül igent nem mondtam. Ha hiszed, ha nem te jártál a fejemben. Az hogy, Niallt nagyon szeretem, és szívesen hozzámennék, de még mindig érzek irántad valamit. Sőt, szerettelek volna megkeresni, el szerettem volna még egyszer mondani, hogy egyáltalán nem vagy közömbös számomra, de aztán jött az a lány... És, visszavonultam.
- Visszavonultál? Mi vagy te, apáca?
- Miután elutasítottál, jobbnak láttam, ha lelépek a színről. A munkába temetkeztem és még Niallre se igazán figyeltem. De ő nem adta fel. Keresett, hívott, üzent, és nem hagyott magamra. Mindig tudtam, mi van velem, és ha én nem is mindig adtam neki egyértelmű válaszokat, akkor is tudtunk a másik létezéséről. Időt adott, türelemmel várt, és egyszer sem sértődött meg. Nem adta fel a szerelmét irántam, és időbe telt, mire ténylegesen sikerült elhinnem, hogy szeret, de amint ez megtörtént, nem taszítottam már többet el magamtól. Elmondtam neki, hogy mit érzek irántad. Elmondtam neki mindent! Azt is, hogy csókolóztunk, hogy mi majdnem megtettük. Azt mondtam neki, hogy amíg nem kerestem, képes lettem volna őt lecserélni érted. De nem érdekelte. Azt mondta, hogy az a múltban volt, nem lehet rajta változtatni. Minden, ami számít, az a jelen.
- De te még mindig érzel irántam valamit – szólok közbe.
- Igen, és ő ezt valahol sejti is. Azt hiszem. De a szeretetével halmoz el, és nem kérte volna meg a kezem, ha nem lenne biztos kettőnkben.
- Márpedig megkérte, hamarabb cselekedett, mint én. És te igent mondtál neki – nézek fel a szemeibe.
- Sajnálom – suttogja, én pedig megfordulok és hosszú léptekkel a kapu felé indulok, hogy minél hamarabb elhagyhassam ezt a helyet.

2015. május 9., szombat

#36. - Amíg még nem késő

Halloo!:)
Egy hét kihagyás után itt a következő rész. A múlthéten sok minden történt, és hát nem készültem el időben a következő résszel. De most meghoztam ezt, és ah, wow, az elején kívül én imádom, remélem nektek is tetszeni fog!:3
Jó olvasást!xx.♥
Patricia P.
Harry Styles

2013. március 28.
Liverpool –ban kényelmesen elfoglaljuk a szállásunkat, riporterek, fotósok és rajongótömeg nélkül. Egy szobán osztozom Liammel, ugyanis kiderült, hogy a turbékoló szerelmespárunk között már olyan komoly kapcsolat van, hogy ők egy lakosztályt kaptak. Mind jót vigyorogtunk rajta, és némán perverz pillantásokkal illettük Louist, aki csak vigyorgott.
Lustaságom szólít, így nem tartok a többiekkel egy kisebb „felfedezőtúrán”. A kanapén punnyadok, a tévé megy, csak, hogy legyen valami zaj, pedig egyáltalán nem figyelek rá. A telefonomat nyomkodom, üzentem anyunak és apunak is, tekintve arra, hogy mindketten dolgoznak, szinte a város két másik felében, és mindkettejüknek is drága az ideje, úgyhogy gondoltam, ne anyának kelljen értesítenie apát, hanem üzenek mindkettejüknek. Mivel apa éppen szünetet tart, azonnal leállok vele sms –ezni. Felhívni nem tudom, mert bármikor szólíthatják vissza, így a hangját sajnos nem hallom. Egészen belemerültem, még arra sem nézek fel, mikor Louis jön be.
- Na, mi a helyzet? – huppan le mellém, ezzel egy időben a combomra csapva. – Miért nem akartál jönni? Annyira tohonya vagy, hogy nem bírod a segged a két lábadon állva? – cukkol vigyorogva.
- Igen, pont ez a helyzet. Ahogy felvázoltad – bólintok.
- Akkor most szakadj el a telefonodtól légy szíves, mert szeretnék veled beszélni.
- Húú, Tomlinson, nagyon komolyan hangzottál. Sokáig gyakoroltad? – kérdezem vigyorogva, még mindig a telefonon tartva a tekintetem. Gyorsan elköszöntem apától, aztán pedig a hasamra raktam a készüléket.
- Nem, most komolyan, Harry. Szeretnék veled beszélni valamiről.
Felülök és a lábaimat törökülésbe húzom, majd visszább veszek és ugyanolyan komolyan meredek vissza a kék szempárba. Elröhögi magát, megrázza a fejét, majd újra rám emeli a tekintetét.
- Gondolkoztam, amíg Rómában voltam.
- Miről?
- Rólad.
- Miért? És mit?
- Szerintem elkéne menned Alexához.
- Tessék?
- Jól hallottad. El kellene menned hozzá. Félre rakva minden mást, és csak magadat a saját szemeid helyezni. Elég volt a mártírkodásból, a hősködésből. Menj el Alexához, mondd meg neki, hogy igenis szereted, és nem vagy hajlandó lemondani róla!
- Hogy, mi van? Mi van veled? Megbolondultál?
- Nem, halálosan komolyan mondom. Nem teheted ezt magaddal! Teljesen megértem a gondolkodásmódodat. Csak éppen nem értek vele egyet. Egész életedben bánni fogod! Lépj, amíg tudsz! Amíg még nem késő.
- Nem, Louis. Nem fogok elrepülni Alexához, és közölni vele, hogy igenis szeretem, és nem akarom elveszíteni. Az, az én helyzetemben, egyenesen öngyilkosság lenne. Lehet, hogy nyálasan fog hangzani, amit mondok, de a szívem darabokban hever, és egyáltalán nincs kedvem még kisebbre törni a darabkákat – dőlök újra hátra.
- De ő, talán újra összerakhatná Harry, hát nem érted? Meg kell próbálnod!
- És ha nem? Ha elutasít?
- Már, hogy utasítana el? Te magad mondtad, hogy veled akar lenni. Azt mondta, hogy szeretné, ha megpróbálnátok!
- Jó, de én akkor visszautasítottam. És akármikor Niallt mosolyogni, vagy nevetni látom, mindig megköszönöm magamba, amiért nemet mondtam!
- Pedig nem kéne. Tényleg, borzasztó szép dolog ez tőled, de hát magadat kéne előrébb helyezni, és nem a barátaidat!
- Louis, ez baromság. Akkor elküldtem, elmentem, otthagytam, mindegy, hogyan fogalmazunk, azt mondtam neki, hogy nem és kész. Ha ő is igazán szeretette volna azt a kapcsolatot, akkor most fele annyira rosszul érzi magát, mint én. Ezzel meg is aláztam, kizárt, hogy akármikor, bármikor látni akarna.
- Ez nem igaz. Nem hiszem el, hogy nem fogod fel – csóválja a fejét.
- Nem akarok erről beszélni Louis! – szólok kicsit hangosabban.
- Óriási hibát követsz el, én mondom neked – mondja meglepően halkan. – Komolyan, nem így ismerlek. Nem adnád fel ilyen könnyen. Te, nem adod fel ilyen könnyen, Harry!
- Egyszer mindent ki kell próbálni, nem igaz? – kérdezem idegesen szigorúan a tévére bámulva.
- Hatalmas ostobaságot követsz el – áll fel, és ezzel magamra is hagy.
Idegesen kikapcsolom a tévét, a telefont a kanapé végébe hajítom, felülök, és a megdörzsölöm mind két kezemmel a halántékom.
Borzasztó ideges vagyok. Nem értem egyszerűen Louist, hogyan képzelheti, hogy leszarom Niallt és elszaladok Alexához New Yorkba, vagy akárhova is, ahol most van. Még ő csalódik bennem? Haragszik meg rám? Hát akkor sajnálom. Mint már említettem, egyenes öngyilkosság lenne.

Egy óra múlva sem bírok, még mindig lenyugodni. Folyton Alexán agyalok, ha nem rajta, akkor pedig Louist szapulom, amiért ilyen idióta ötlettel állt elő, mint, hogy látogassam meg őt. Végül felkapom a szürke dzsekimet, zsebre vágom a telefonom, és becsapom magam után a lakosztály ajtaját.
A hotelből kiérve elnézek balra, majd jobbra, végül balra indulok el. A dzsekimet a derekamra kötöm, a földet nézve mérgesen megyek, lábaim visznek valamerre, gyorsan, és indulatosan. Már csak akkor nézek fel döbbenten, a hátsómat és tenyeremet fájlalva, mikor a földön találom magamat. Előttem egy barna hajú lány, egy sárga bicikli alatt. Rögtön felpattanok, de mielőtt felsegíthetném, ő már áll, és a biciklije kormányát, és ülését markolja.
- Odafigyelhetnél a lábad elé! – förmed rám rögtön, kék, kicsi szemei szikrákat szórnak.
- Jól van, ne haragudj. Megütötted magad?
- Nem! – mondja, aztán csupasz, fedetlen karjára téved a kezem. Bőre barna színű, ám a könyöke piroslik, és gondolkodás nélkül nyúlok utána.
- Tényleg? – vonom fel a szemöldököm és felnézek rá, ő pedig csak mérgesen kirántja a karját a kezeim közül.
- Igen, tényleg! Mit kötekedsz? Kérj bocsánatot, és engedj utamra!
- Jól van, bocsánat.
Fújtat egyet, majd ki akarna kerülni, de elé állok.
- Te pedig legyél egy kicsit udvariasabb – mondom és próbálom elrejteni vigyoromat.
- Hogy mondod? – vonja fel, vékony, íves szemöldökét.
- Úgy, ahogyan hallottad!
Nem bírom megállni a vigyorom, mikor édesen felhúzza az orrát, és a homloka ráncba szalad, majd fúj egyet, mérgesen.
- Ti férfiak, mindent olyan kurva viccesnek találtok! Na, engedj el!
- Héhé, kisasszony. Most lealacsonyít, kérem?
- Engedj már el!
- Nem, amíg bocsánatot nem kérsz.
- Miért is?
- Egyrészt, csúnyán beszéltél. Másrészt pedig, lealacsonyítottad a férfi nemet.
- Na, jól van, állj félre!
- Nem, amíg nem hallom azt a szót.
- Engedj el!
- Te is ki tudsz kerülni, nem? – kérdezem meg vigyorogva, mire elkerekednek a szemei, megremeg a szája, és a szeméből kifordul egy könnycsepp.
- Hé – lépek hozzá közelebb, de ekkor már rázza a sírógörcs, így rögtön átkarolom. – Shht, semmi baj. Nem akartalak megbántani.
- N –nem – próbálkozik, ám de a sírástól nem tud beszélni. Kegyetlenül rázza a testét a sírógörcs, én pedig rém rosszul érzem magam. Miattam borult volna ki ennyire? Végül is mindegy, ha miattam, ha nem, akkor is szomorú vagyok, amiért egy lány ennyire sír. Az már csak a plusz, ha miattam. Érzem, hogy egyszerűen nem bírja abbahagyni, így a legközelebbi padhoz támogatom, leültetem, leállítom a pad mellé a biciklijét, és visszaülök mellé. Előhalászok a zsebemből egy zsebkendőt, és felé nyújtom, ő pedig a karom alá bújik és a fejét a mellkasomba fúrja, miközben még mindig nagyon sír. Meglepődök, és lassan a hátára csúsztatom a kezem, majd fel –le kezdem mozgatni, s próbálom egy picit csitítani. Teljesen kiborult, és nagyon érdekel, hogy miért. Persze, nem akarok turkálni a magánéletébe, sőt, az első beszélgetésünkből ítélve, egy szót sem fog mondani. Meg hát, nem is ismerem.
Mikor csitulni kezdd, akkor sem hagyom abba a háta simogatását, közben pedig folyton zsebkendőkkel halmozom el. Türelmes vagyok, és várok, talán egy fél óra is eltelik. Mikor megszólal, sem azt mondja, amit vártam.
- Ne haragudj – suttogja, majd megköszörüli a torkát.
- Nem tudom, miért kéne haragudnom. Inkább, te ne haragudj. Goromba voltam, és igazad volt.
Újra szótlanságba burkolózik, kardigánja alját húzogatja, miközben egy zsebkendőt morzsolgat az ujjai között. Lábait felhúzza a padra, most már rendesen ül hátradőlve mellettem, pont, ahogy én is. Könnyei foltokat hagytak a pólómon, de legkevésbé sem érdekel. A karja hozzáér az enyémhez, de úgy tűnik, hogy észre sem veszi. A sírástól szaggatottan felsóhajt, majd lassan rám emeli kék tekintetét.
- Ne haragudj – mondja újra, én pedig elmosolyodok és megrázom a fejem.
- Nem értem, miért kérsz bocsánatot. Egyáltalán nem haragszom.
- Hát – szipog – azért, mert kitört belőlem a hiszti, és ennek te pont tanúja voltál.
- Ezért nem kell bocsánatot kérned. Goromba voltam, nem kellett volna olyan szemtelenül viselkednem veled…
- Megérdemeltem! – nevet fel szipogva. – Tudod, nagyon feltudom húzni magam, bármi apróságon hajlamos vagyok felkapni a vizet, ilyenkor meg főleg…
Arra gondolok, hogy biztos a havi bajára célozgatott, de aztán hirtelen kiböki:
- Most vesztettem el életem szerelmét – sóhajt fel szaggatottan. Rákapom a tekintetem, ő a gyűrött zsebkendőt nézegeti, alsó ajka megremeg, miközben próbálja visszatartani a könnyeit. – És tudod, neked pont olyan mosolygödröcskéid vannak, mint neki volt – néz fel, miközben, szép, barna, kerekded arcán legurul egy könnycsepp, én pedig nézem, miként tűnik el a semmiben.
- Sajnálom – suttogom, nem is tudom miért. Kínosan felnevet és letörli a kézfejével a könnyeit.
- Nagyon bolond vagyok. Nem is ismerjük egymást. Én pedig kiöntöm neked a szívem.
- Harry – nyújtom felé a kezem, mire rám néz, majd aprót mosolyogva enyémbe csúsztatja kis kezét.
- Lola.                                                                                                                         
- Nagyon szívesen meghallgatlak, Lola. Milyen különleges neved van.
- Köszönöm – kuncog, én pedig szélesen elmosolyodok eme hang hallatán.
- Szeretnél róla mesélni, Lola? – élvezettel ejtem ki a nevét a számon. Olyan szép. Nagyon tetszik ez a név.
- Mindent megtettem érte, Harry – suttogja. Keze még mindig az enyémben pihen a lábamon. – Talán túl sokat is. Visszagondolva, egyáltalán nem érdemelte meg. És a legrosszabb, hogy még most is nagyon szeretem, és borzasztóan hiányzik.
- Szeretnéd elmondani, hogy mi történt?
- Nem, én azt hiszem, hogy nem. Bocsánat.
- Semmi baj, megértem.
- Tényleg? – néz fel rám.
- Persze. Nem kell róla mesélned.
- Kösz – szipog egyet újra, és megdörzsöli az arcát. – Mondhatnál valamit inkább te. Valamit, magadról.
- Hát – köszörülöm meg a torkom. – Nem nagyon van mit mesélnem. Attól eltekintve, hogy nagyon zűrös – és ezt persze jó értelemben értem.
- Hogy érted azt, hogy zűrös? – kérdezi két szemöldökét összevonva. Szinte látom, ahogy elképzel drogdílernek, alvilági vezetőnek, bérgyilkosnak, esetleg orrvadásznak. Így, gyorsan válaszolok, mielőtt elfutna.
- Hát, úgy, hogy ha nem lépünk le valami kevésbé forgalmasabb helyre, holnap már a barátnőm leszel – mondom kínosan feszengve, és azt hiszem egy kicsit még az arcom is belepirul.
- Tessék? – nevet fel.
- Komolyan mondom. Tényleg, menjünk innen valahova – állok fel, mire követ és már fogja is a biciklijét.
- Miért, mi vagy te? Valami politikus? Annak kicsit túl fiatal, nem?
- Nem vagyok politikus – nevetek fel immáron én. – Tudod, tetszik, hogy nem ismersz fel, szóval még titkolózom egy kis ideig – húzódik huncut mosolyra a szám, miközben a saját árnyékomat nézem a földön.
- Naa, ez nem ér! – csap a karomra, mire nevetve felnézek rá. – Mondd el!
- Neem, ez tényleg jó. Élvezem nagyon. Nem lehetne, hogy átsiklunk e felett?
- Hát jól van, akármi is van veled, csak egyet ígérj meg. Nem rángatsz bele semmilyen mocskos dologba. Se pornófilm forgatás, se szervkereskedés…
- Ilyenről szó sincs, megnyugodhatsz – kuncogok.
- Jól van. Akkor kössünk alkut. A nap végén, vagyis akkor, amikor valamelyikünknek távoznia kell, elmondod, oké?
- Benne vagyok – fogom meg a kezét és megrázom. – Na és te mivel foglalkozol?
- Úgy lenne a fair, ha nem mondanám el – incselkedik, én pedig szélesen mosolyogva nézem.
- Naa, ne csináld – noszogatom.
- Igazából semmi extra, egyetemista vagyok.
- Na és mi szeretnél lenni, ha felnősz? – kérdezem mosolyogva.
- Hm, mikor egészen kicsi voltam arról álmodoztam, hogy híres sportoló leszek. Mára már ezek az elképzeléseim valami miatt szertefoszlottak, de amúgy imádok mindent, ami mozgással kapcsolatos. Nem bírok egyhelyben maradni, és ha mégis ezt kell csinálnom, megőrülök. Ja, és azt sem szeretem, ha parancsolgatnak nekem! Pfúj, az egyenesen ki nem állhatom! – grimaszol. – Olyankor igazán dühbe gurulok és csak azért is, mindennek, amit kértek tőlem az ellentettjét csinálom – mosolyog rám vidáman, én pedig felnevetek.
- Nos, akkor titkárnő nem lesz belőled.
- Jaj, dehogy! Szakácsnak tanulok.
- Woah! Szakácsnak?
- Igen, miért? – kérdezi kicsit meghőkölve, és bár tudom, hogy ezt soha nem mutatná, én mégis látom rajta.
- Csak, mert, meglepett. Hm, szakácsnő. Nem rossz.
- Jól van, gúnyolódj csak, Mr. Bezzeg te még azt sem árulod el, mivel foglalkozol.
- Nem is fogom – öltöm rá a nyelvem. – De, különben a szakácskönyvek és receptek nem mondják meg neked, mit kell, hogy csinálj?
- Nem. Nagyrészt mindent úgy csinálok, ahogy én akarom. És eddig sosem volt semmilyen panasz a főztömre.
- Hű, akkor biztosan nagyon jól kogyvasztasz.
- Kogyvasztani a boszorkányok szoktak.
- Ki tudja – vonok vállat. – Még nem ismerlek annyira jól – vigyorgok rá, ő pedig egy lesajnáló pillantással megrázza a fejét, de azért még látom, ahogy szája széle mosolyra kunkorodik.