#36. - Amíg még nem késő

Halloo!:)
Egy hét kihagyás után itt a következő rész. A múlthéten sok minden történt, és hát nem készültem el időben a következő résszel. De most meghoztam ezt, és ah, wow, az elején kívül én imádom, remélem nektek is tetszeni fog!:3
Jó olvasást!xx.♥

Patricia P.

Harry Styles

2013. március 28.

Liverpool –ban kényelmesen elfoglaljuk a szállásunkat, riporterek, fotósok és rajongótömeg nélkül. Egy szobán osztozom Liammel, ugyanis kiderült, hogy a turbékoló szerelmespárunk között már olyan komoly kapcsolat van, hogy ők egy lakosztályt kaptak. Mind jót vigyorogtunk rajta, és némán perverz pillantásokkal illettük Louist, aki csak vigyorgott.

Lustaságom szólít, így nem tartok a többiekkel egy kisebb „felfedezőtúrán”. A kanapén punnyadok, a tévé megy, csak, hogy legyen valami zaj, pedig egyáltalán nem figyelek rá. A telefonomat nyomkodom, üzentem anyunak és apunak is, tekintve arra, hogy mindketten dolgoznak, szinte a város két másik felében, és mindkettejüknek is drága az ideje, úgyhogy gondoltam, ne anyának kelljen értesítenie apát, hanem üzenek mindkettejüknek. Mivel apa éppen szünetet tart, azonnal leállok vele sms –ezni. Felhívni nem tudom, mert bármikor szólíthatják vissza, így a hangját sajnos nem hallom. Egészen belemerültem, még arra sem nézek fel, mikor Louis jön be.

- Na, mi a helyzet? – huppan le mellém, ezzel egy időben a combomra csapva. – Miért nem akartál jönni? Annyira tohonya vagy, hogy nem bírod a segged a két lábadon állva? – cukkol vigyorogva.

- Igen, pont ez a helyzet. Ahogy felvázoltad – bólintok.

- Akkor most szakadj el a telefonodtól légy szíves, mert szeretnék veled beszélni.

- Húú, Tomlinson, nagyon komolyan hangzottál. Sokáig gyakoroltad? – kérdezem vigyorogva, még mindig a telefonon tartva a tekintetem. Gyorsan elköszöntem apától, aztán pedig a hasamra raktam a készüléket.

- Nem, most komolyan, Harry. Szeretnék veled beszélni valamiről.

Felülök és a lábaimat törökülésbe húzom, majd visszább veszek és ugyanolyan komolyan meredek vissza a kék szempárba. Elröhögi magát, megrázza a fejét, majd újra rám emeli a tekintetét.

- Gondolkoztam, amíg Rómában voltam.

- Miről?

- Rólad.

- Miért? És mit?

- Szerintem elkéne menned Alexához.

- Tessék?

- Jól hallottad. El kellene menned hozzá. Félre rakva minden mást, és csak magadat a saját szemeid helyezni. Elég volt a mártírkodásból, a hősködésből. Menj el Alexához, mondd meg neki, hogy igenis szereted, és nem vagy hajlandó lemondani róla!

- Hogy, mi van? Mi van veled? Megbolondultál?

- Nem, halálosan komolyan mondom. Nem teheted ezt magaddal! Teljesen megértem a gondolkodásmódodat. Csak éppen nem értek vele egyet. Egész életedben bánni fogod! Lépj, amíg tudsz! Amíg még nem késő.

- Nem, Louis. Nem fogok elrepülni Alexához, és közölni vele, hogy igenis szeretem, és nem akarom elveszíteni. Az, az én helyzetemben, egyenesen öngyilkosság lenne. Lehet, hogy nyálasan fog hangzani, amit mondok, de a szívem darabokban hever, és egyáltalán nincs kedvem még kisebbre törni a darabkákat – dőlök újra hátra.

- De ő, talán újra összerakhatná Harry, hát nem érted? Meg kell próbálnod!

- És ha nem? Ha elutasít?

- Már, hogy utasítana el? Te magad mondtad, hogy veled akar lenni. Azt mondta, hogy szeretné, ha megpróbálnátok!

- Jó, de én akkor visszautasítottam. És akármikor Niallt mosolyogni, vagy nevetni látom, mindig megköszönöm magamba, amiért nemet mondtam!

- Pedig nem kéne. Tényleg, borzasztó szép dolog ez tőled, de hát magadat kéne előrébb helyezni, és nem a barátaidat!

- Louis, ez baromság. Akkor elküldtem, elmentem, otthagytam, mindegy, hogyan fogalmazunk, azt mondtam neki, hogy nem és kész. Ha ő is igazán szeretette volna azt a kapcsolatot, akkor most fele annyira rosszul érzi magát, mint én. Ezzel meg is aláztam, kizárt, hogy akármikor, bármikor látni akarna.

- Ez nem igaz. Nem hiszem el, hogy nem fogod fel – csóválja a fejét.

- Nem akarok erről beszélni Louis! – szólok kicsit hangosabban.

- Óriási hibát követsz el, én mondom neked – mondja meglepően halkan. – Komolyan, nem így ismerlek. Nem adnád fel ilyen könnyen. Te, nem adod fel ilyen könnyen, Harry!

- Egyszer mindent ki kell próbálni, nem igaz? – kérdezem idegesen szigorúan a tévére bámulva.

- Hatalmas ostobaságot követsz el – áll fel, és ezzel magamra is hagy.

Idegesen kikapcsolom a tévét, a telefont a kanapé végébe hajítom, felülök, és a megdörzsölöm mind két kezemmel a halántékom.

Borzasztó ideges vagyok. Nem értem egyszerűen Louist, hogyan képzelheti, hogy leszarom Niallt és elszaladok Alexához New Yorkba, vagy akárhova is, ahol most van. Még ő csalódik bennem? Haragszik meg rám? Hát akkor sajnálom. Mint már említettem, egyenes öngyilkosság lenne.

Egy óra múlva sem bírok, még mindig lenyugodni. Folyton Alexán agyalok, ha nem rajta, akkor pedig Louist szapulom, amiért ilyen idióta ötlettel állt elő, mint, hogy látogassam meg őt. Végül felkapom a szürke dzsekimet, zsebre vágom a telefonom, és becsapom magam után a lakosztály ajtaját.

A hotelből kiérve elnézek balra, majd jobbra, végül balra indulok el. A dzsekimet a derekamra kötöm, a földet nézve mérgesen megyek, lábaim visznek valamerre, gyorsan, és indulatosan. Már csak akkor nézek fel döbbenten, a hátsómat és tenyeremet fájlalva, mikor a földön találom magamat. Előttem egy barna hajú lány, egy sárga bicikli alatt. Rögtön felpattanok, de mielőtt felsegíthetném, ő már áll, és a biciklije kormányát, és ülését markolja.

- Odafigyelhetnél a lábad elé! – förmed rám rögtön, kék, kicsi szemei szikrákat szórnak.

- Jól van, ne haragudj. Megütötted magad?

- Nem! – mondja, aztán csupasz, fedetlen karjára téved a kezem. Bőre barna színű, ám a könyöke piroslik, és gondolkodás nélkül nyúlok utána.

- Tényleg? – vonom fel a szemöldököm és felnézek rá, ő pedig csak mérgesen kirántja a karját a kezeim közül.

- Igen, tényleg! Mit kötekedsz? Kérj bocsánatot, és engedj utamra!

- Jól van, bocsánat.

Fújtat egyet, majd ki akarna kerülni, de elé állok.

- Te pedig legyél egy kicsit udvariasabb – mondom és próbálom elrejteni vigyoromat.

- Hogy mondod? – vonja fel, vékony, íves szemöldökét.

- Úgy, ahogyan hallottad!

Nem bírom megállni a vigyorom, mikor édesen felhúzza az orrát, és a homloka ráncba szalad, majd fúj egyet, mérgesen.

- Ti férfiak, mindent olyan kurva viccesnek találtok! Na, engedj el!

- Héhé, kisasszony. Most lealacsonyít, kérem?

- Engedj már el!

- Nem, amíg bocsánatot nem kérsz.

- Miért is?

- Egyrészt, csúnyán beszéltél. Másrészt pedig, lealacsonyítottad a férfi nemet.

- Na, jól van, állj félre!

- Nem, amíg nem hallom azt a szót.

- Engedj el!

- Te is ki tudsz kerülni, nem? – kérdezem meg vigyorogva, mire elkerekednek a szemei, megremeg a szája, és a szeméből kifordul egy könnycsepp.

- Hé – lépek hozzá közelebb, de ekkor már rázza a sírógörcs, így rögtön átkarolom. – Shht, semmi baj. Nem akartalak megbántani.

- N –nem – próbálkozik, ám de a sírástól nem tud beszélni. Kegyetlenül rázza a testét a sírógörcs, én pedig rém rosszul érzem magam. Miattam borult volna ki ennyire? Végül is mindegy, ha miattam, ha nem, akkor is szomorú vagyok, amiért egy lány ennyire sír. Az már csak a plusz, ha miattam. Érzem, hogy egyszerűen nem bírja abbahagyni, így a legközelebbi padhoz támogatom, leültetem, leállítom a pad mellé a biciklijét, és visszaülök mellé. Előhalászok a zsebemből egy zsebkendőt, és felé nyújtom, ő pedig a karom alá bújik és a fejét a mellkasomba fúrja, miközben még mindig nagyon sír. Meglepődök, és lassan a hátára csúsztatom a kezem, majd fel –le kezdem mozgatni, s próbálom egy picit csitítani. Teljesen kiborult, és nagyon érdekel, hogy miért. Persze, nem akarok turkálni a magánéletébe, sőt, az első beszélgetésünkből ítélve, egy szót sem fog mondani. Meg hát, nem is ismerem.

Mikor csitulni kezdd, akkor sem hagyom abba a háta simogatását, közben pedig folyton zsebkendőkkel halmozom el. Türelmes vagyok, és várok, talán egy fél óra is eltelik. Mikor megszólal, sem azt mondja, amit vártam.

- Ne haragudj – suttogja, majd megköszörüli a torkát.

- Nem tudom, miért kéne haragudnom. Inkább, te ne haragudj. Goromba voltam, és igazad volt.

Újra szótlanságba burkolózik, kardigánja alját húzogatja, miközben egy zsebkendőt morzsolgat az ujjai között. Lábait felhúzza a padra, most már rendesen ül hátradőlve mellettem, pont, ahogy én is. Könnyei foltokat hagytak a pólómon, de legkevésbé sem érdekel. A karja hozzáér az enyémhez, de úgy tűnik, hogy észre sem veszi. A sírástól szaggatottan felsóhajt, majd lassan rám emeli kék tekintetét.

- Ne haragudj – mondja újra, én pedig elmosolyodok és megrázom a fejem.

- Nem értem, miért kérsz bocsánatot. Egyáltalán nem haragszom.

- Hát – szipog – azért, mert kitört belőlem a hiszti, és ennek te pont tanúja voltál.

- Ezért nem kell bocsánatot kérned. Goromba voltam, nem kellett volna olyan szemtelenül viselkednem veled…

- Megérdemeltem! – nevet fel szipogva. – Tudod, nagyon feltudom húzni magam, bármi apróságon hajlamos vagyok felkapni a vizet, ilyenkor meg főleg…

Arra gondolok, hogy biztos a havi bajára célozgatott, de aztán hirtelen kiböki:

- Most vesztettem el életem szerelmét – sóhajt fel szaggatottan. Rákapom a tekintetem, ő a gyűrött zsebkendőt nézegeti, alsó ajka megremeg, miközben próbálja visszatartani a könnyeit. – És tudod, neked pont olyan mosolygödröcskéid vannak, mint neki volt – néz fel, miközben, szép, barna, kerekded arcán legurul egy könnycsepp, én pedig nézem, miként tűnik el a semmiben.

- Sajnálom – suttogom, nem is tudom miért. Kínosan felnevet és letörli a kézfejével a könnyeit.
- Nagyon bolond vagyok. Nem is ismerjük egymást. Én pedig kiöntöm neked a szívem.

- Harry – nyújtom felé a kezem, mire rám néz, majd aprót mosolyogva enyémbe csúsztatja kis kezét.

- Lola.                                                                                                                         

- Nagyon szívesen meghallgatlak, Lola. Milyen különleges neved van.

- Köszönöm – kuncog, én pedig szélesen elmosolyodok eme hang hallatán.

- Szeretnél róla mesélni, Lola? – élvezettel ejtem ki a nevét a számon. Olyan szép. Nagyon tetszik ez a név.

- Mindent megtettem érte, Harry – suttogja. Keze még mindig az enyémben pihen a lábamon. – Talán túl sokat is. Visszagondolva, egyáltalán nem érdemelte meg. És a legrosszabb, hogy még most is nagyon szeretem, és borzasztóan hiányzik.

- Szeretnéd elmondani, hogy mi történt?

- Nem, én azt hiszem, hogy nem. Bocsánat.

- Semmi baj, megértem.

- Tényleg? – néz fel rám.

- Persze. Nem kell róla mesélned.

- Kösz – szipog egyet újra, és megdörzsöli az arcát. – Mondhatnál valamit inkább te. Valamit, magadról.

- Hát – köszörülöm meg a torkom. – Nem nagyon van mit mesélnem. Attól eltekintve, hogy nagyon zűrös – és ezt persze jó értelemben értem.

- Hogy érted azt, hogy zűrös? – kérdezi két szemöldökét összevonva. Szinte látom, ahogy elképzel drogdílernek, alvilági vezetőnek, bérgyilkosnak, esetleg orrvadásznak. Így, gyorsan válaszolok, mielőtt elfutna.

- Hát, úgy, hogy ha nem lépünk le valami kevésbé forgalmasabb helyre, holnap már a barátnőm leszel – mondom kínosan feszengve, és azt hiszem egy kicsit még az arcom is belepirul.

- Tessék? – nevet fel.

- Komolyan mondom. Tényleg, menjünk innen valahova – állok fel, mire követ és már fogja is a biciklijét.

- Miért, mi vagy te? Valami politikus? Annak kicsit túl fiatal, nem?

- Nem vagyok politikus – nevetek fel immáron én. – Tudod, tetszik, hogy nem ismersz fel, szóval még titkolózom egy kis ideig – húzódik huncut mosolyra a szám, miközben a saját árnyékomat nézem a földön.

- Naa, ez nem ér! – csap a karomra, mire nevetve felnézek rá. – Mondd el!

- Neem, ez tényleg jó. Élvezem nagyon. Nem lehetne, hogy átsiklunk e felett?

- Hát jól van, akármi is van veled, csak egyet ígérj meg. Nem rángatsz bele semmilyen mocskos dologba. Se pornófilm forgatás, se szervkereskedés…

- Ilyenről szó sincs, megnyugodhatsz – kuncogok.

- Jól van. Akkor kössünk alkut. A nap végén, vagyis akkor, amikor valamelyikünknek távoznia kell, elmondod, oké?

- Benne vagyok – fogom meg a kezét és megrázom. – Na és te mivel foglalkozol?

- Úgy lenne a fair, ha nem mondanám el – incselkedik, én pedig szélesen mosolyogva nézem.

- Naa, ne csináld – noszogatom.

- Igazából semmi extra, egyetemista vagyok.

- Na és mi szeretnél lenni, ha felnősz? – kérdezem mosolyogva.

- Hm, mikor egészen kicsi voltam arról álmodoztam, hogy híres sportoló leszek. Mára már ezek az elképzeléseim valami miatt szertefoszlottak, de amúgy imádok mindent, ami mozgással kapcsolatos. Nem bírok egyhelyben maradni, és ha mégis ezt kell csinálnom, megőrülök. Ja, és azt sem szeretem, ha parancsolgatnak nekem! Pfúj, az egyenesen ki nem állhatom! – grimaszol. – Olyankor igazán dühbe gurulok és csak azért is, mindennek, amit kértek tőlem az ellentettjét csinálom – mosolyog rám vidáman, én pedig felnevetek.

- Nos, akkor titkárnő nem lesz belőled.

- Jaj, dehogy! Szakácsnak tanulok.

- Woah! Szakácsnak?

- Igen, miért? – kérdezi kicsit meghőkölve, és bár tudom, hogy ezt soha nem mutatná, én mégis látom rajta.

- Csak, mert, meglepett. Hm, szakácsnő. Nem rossz.

- Jól van, gúnyolódj csak, Mr. Bezzeg te még azt sem árulod el, mivel foglalkozol.

- Nem is fogom – öltöm rá a nyelvem. – De, különben a szakácskönyvek és receptek nem mondják meg neked, mit kell, hogy csinálj?

- Nem. Nagyrészt mindent úgy csinálok, ahogy én akarom. És eddig sosem volt semmilyen panasz a főztömre.

- Hű, akkor biztosan nagyon jól kogyvasztasz.

- Kogyvasztani a boszorkányok szoktak.

- Ki tudja – vonok vállat. – Még nem ismerlek annyira jól – vigyorgok rá, ő pedig egy lesajnáló pillantással megrázza a fejét, de azért még látom, ahogy szája széle mosolyra kunkorodik.